Háziállatfajták

Szürkemarhák biztosítják a puszta fennmaradását

A nemzeti park területkezelésének keretein belül folyó legeltetésben régi, veszélyeztetett háziállatfajták is szerepet játszanak. A magyar szürkemarha, a bivaly, az európai fehér szamár és a mangalica sertés a korábbi évszázadokban az egész régióban elterjedt volt. Ezen állatfajták nemzeti parkokban és állatkertekben történő továbbtenyésztése fontos segítség a megőrzésükhöz. A bécsi Schönbrunni Állatkerttel történő együttműködés keretében Przewalski-lovak is legelnek a Fertőzugban.

Nagy csordák alakították évszázadokon át a Kisalföld nyílt táját, ahova a Fertő tó keleti partvidéke is tartozik. Lábon Nyugat-Európa városaiba hajtott szürkemarha-gulyák, falusi gulyák, ménesek, kondák, nyájak vagy akár baromfik: mindannyian nem csupán kialakítói voltak az értékes kultúrtájnak, de maguk is értékes kultúrjavak. A mezőgazdaság intenzifikálásának és gépesítésének évtizedeiben szinte az összes régi háziállatfajta háttérbe szorult, egyesek a kihalás szélére kerültek.

A megritkult biotópok megőrzése a Neusiedler See – Seewinkel Nemzeti Parkban egyúttal lehetőséget ad több, veszélyeztetett háziállatfajta génállományának bővítésére is. Ily módon nemcsak a természeti, hanem a kulturális örökség is megőrizhető. A legeltetést minden esetben a nemzeti park igazgatóság koordinálja, az állatok gondozása részben magánkézben van. Jelenleg a nemzeti park részterületein a következő állatok tenyészprogramja folyik.

Magyar szürkemarha

2005-ben a nemzeti park állománya: 450 állat
Legeltetési terület: Sandeck – Neudegg megőrzési zóna

Ismertetőjelek: Színe az ezüstösfehértől a hamuszürkéig terjed, a szemek körül, a mar, a hasoldal és a csánk tájéka különösen a bikáknál sötétebb színű, a borjak pirók színnel jönnek világra. A szarvak feltűnően hosszúak, kiállóak, ökrök esetében elérhetik a 80 cm-es hosszt is. Marmagassága 140 - 155 cm a bikák, 135 - 145 cm a tehenek esetében, súlya 500 - 950 kg. Könnyen borjadzik, a borjak gyors iramban nőnek, az éves tejtermelés 2000 kg körül alakul. Az utóbbi időben gyakran alkalmazzák anyai félként hízómarhák előállításához.


Elterjedése: Magyarország, csekély számban más közép- és kelet-európai országok.


Teljesítmény: Kitartó, kiváló munkabírású, ellenáll a betegségeknek, hosszú életű és igénytelen.


Tenyésztéstörténet: Eredetéről megoszlanak a vélemények. Feltételezik, hogy vagy a magyarok hozták magukkal a 9. században Kelet-Európából, vagy később jöttek be keletről vagy délről (Balkán, Olaszország). A 14. és a 18. század között ez a marha messze Magyarországon túl is igen megbecsült húshasznú fajtának számított. Különösen Olaszországban, Ausztriában és Németországban volt nagy a kereslet iránta. Amikor a 19. században intenzifikálták a mezőgazdaságot, kiváló igavonó vált belőle. A 19. század vége óta visszaesett az állomány, a mélypontot 187 nőivarú állattal és hat bikával érte el. Törzskönyvi tenyészet 1931 óta.


Bivaly

2005-ben a nemzeti park állománya: 37 állat
Legeltetési terület: Sandeck – Neudegg megőrzési zóna

Ismertetőjelek: Rendszerint fekete színű, elő-előfordulnak fehér egyedek, testalkata lényegesen zömökebb, mint az indo-pakisztáni tejelő bivalyoké.

 



Minden házi bivaly az ázsiai vadbivaly (Bubalus arnee, Arni) leszármazottja. A házi bivalyok két fajtacsoportra különülnek el: vízibivalyok (Swamp type) és tejelő bivalyok (River type) csoportjára. A vízibivalyokat elsősorban igavonóként, de hústermelésre is hasznosították. Tejüket azonban nemigen használták fel. A törökországi és a délkelet-európai bivalyokat mind igavonóként, mind tejelőként is hasznosították, és hasznosítják ma is. További használati lehetőségük még a hústermelés..

E faj éppen a dunai országokban, ahol a mai napig tartanak bivalyokat, veszíti el sokhelyütt egyre inkább igavonóként élvezett jelentőségét. Elsősorban tejtermelés céljából tartják, mivel a bivaly az őstuloktól leszármazó házi szarvasmarhához képest jobban hasznosítja a cellulózt, továbbá a takarmányozásban és általában is igénytelen fajta.

Magyarországon elsősorban a Hortobágyon és a Balaton környékén tartanak fenn eredeti bivalyállományokat. Egy részük azonban már Romániából származik. A hozzájuk képest kicsi, zömök, tömör felépítésű nyugat-magyarországi bivaly, amelyikből még akad néhány a Kis-Balatonnál és a Veszprémi Állatkertben, ma bizonyára unikumnak számít a háziállatok körében. Ezt a bivalyt őrzi meg a bécsi Schönbrunni Állatkert is az utókor számára.

 

Európai fehér szamár

2005-ben a nemzeti park állománya: 30 állat
Legeltetési terület: Sandeck

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia fehér szamarának pigmentálatlan a bőre és a szeme, ez utóbbi az írisz erőssége miatt világoskéknek tűnik. Szőre halványsárga, így pontosabban fogalmazva a flavizmus egy világos változatáról van szó. Ezeket a szamarakat egykor elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia gazdag földbirtokosai tenyésztették. Állományuk világszerte 150-200 állat lehet.


Mangalica sertés

2005-ben a nemzeti park állománya: 80 állat
Karám a Podersdorf – Karmazik megőrzési zónában
Link: www.mangalitza.at

Ismertetőjelek: Bőre palaszürke, három színváltozata létezik: a túlnyomórészt tenyésztett szőke, a vörös és a fecskehasú, amelynek a hasoldala világos. Túrókarimája, szempillái és fara fekete. Füle középnagy és előre lógó. A malacok a vaddisznó malacaihoz hasonlóan csíkosak. Vállmagassága 75 (koca)- 85 cm, súlya elérheti a 350 kg-ot.

 

Elterjedése: Magyarország. Románia, az egykori Jugoszlávia területe és más délkelet-európai országok, valamint Svájc

Teljesítménye: Zsírsertés, sűrű szőrzete révén jól tűri a hideget, de dagonyázási lehetőség esetén a magas hőmérséklettel is megbirkózik, igénytelen, csekély alomnagyság, 11-13 hónaposan tenyészérett, 5-6 malac almonként.

Tenyésztéstörténet: A szerb sumadia sertésre vezethető vissza. A magyar mangalica ennek a fajtának az őshonos bakonyi sertéssel és a szalontai sertéssel történő keresztezése során alakult ki a 19. század közepén. Tudatosan magas szalonnahozamra tenyésztették ki. 1927-ben alakult meg a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete, Magyarországon ma génbankként tartják.


Przewalski-ló

2005-ben a nemzeti park állománya: 6 állat
Legeltetési terület: Fertő-mente
Link: www.takhi.org

Ismertetőjelek: Zömök, kompakt, póni-alkatú vadló. Színe a szürkés fakótól a vörösessárgán át az erőteljes vörös árnyalatig változik. Sörénye, farka és lábvégei feketék, a száj környéke szinte fehér (fényszáj). Sötét hátszíj, sejthető keresztsáv a válltájékon, néhol zebracsík a lábakon, nehéz fej, rövid fülek jellemzik, feltűnő ismertetőjele a felálló sörény. Marmagassága 130-155 cm körül alakul.


Elterjedése: Több mint 1500 példány állatkertekben és félrezervátumokban. A faj utolsó elterjedési területén, Mongóliában, a kínai határhoz közel (a Góbi-sivatagban az Altáj- és a Tiensan-hegység között) kipusztult, majd sikeresen újratelepítették a kilencvenes években.


Tenyésztéstörténete: A barlangrajzok alapján a korai kőkorszakban még Nyugat-Európában is előfordult. Valószínűleg az ember szorította ki zordabb tájakra intenzív üldözésével (a háziállatok táplálékkonkurense, a háziasított kancák nemkívánatos fedezője volt). 1870-ben fedezi fel az orosz Ázsia-kutató, Przewalskij Mongóliában. 1899-ben és 1902-ben összesen 58 állat került fogságba. Ezek közül csupán 11 állat lelhető fel a mai vérvonalakban. 1947-ben befogtak még egy kancát, és bekerült a tenyésztésbe egy mongol háziló kanca is. A mai Przewalski-ló tenyészet tehát összesen 13 egyedre vezethető vissza. A II. világháborút csupán 31 egyed élte túl. Az utolsó vadon élő állatokat 1960-ban látták. A faj fenntartása érdekében Prágában nemzetközi törzskönyvet vezetnek, amelybe minden példány bejegyzésre kerül.